Az emlékezés kertjében

Nagyon köszönöm a kommentet, kérlek kedves olvasó, ha van kedved, most az utolsó résznél is írj néhány sort, nagy örömet szereznél vele.

Tehát hoztam a befejező részt (az egyik legszebb Lifehouse dallal). Igyekeztem valami lezárást hozni a történetbe, annak ellenére hogy a tragédia után valószínűleg senki élete sem lesz már ugyanolyan. Köszönöm mindenkinek aki olvasta és azoknak is akik párszor megtiszteltek az írásos véleményükkel, sokat jelentett. Mivel eléggé az életem részévé vált Jeremy szomorú története, tervezek egy pár részes prequelt a közeljövőben.
Remélem ezzel az írással tudtam valami tanulsággal szolgálni. Ha más nem azzal, hogy a másikat bántani nem menő, mert mindenkinél elszakadhat az a bizonyos cérna, bárki eljuthat egy bizonyos pontig, ahol fel rúgva a realitás szabályait semmi sem lehetetlen, ahonnan nem lehet vissza térni és ártani fog magának vagy másoknak.

1991. augusztus 14. 
Mrs. Jackins arrébb tolt íróasztalán egy tele kartondobozt, majd elégedetten szemlélte a katonás rendet amit a tanári szobában csinált. Meleg nyári délelőtt volt, pár héttel az iskola kezdés előtt. Évek óta ez lesz első évnyitó ünnepség az iskolában, amin nem fog részt venni és pálya kezdése óta ez lesz az első tanév amit kihagy. A tanárnő megkönnyebbüléssel vegyes szomorúsággal dőlt hátra a székében és kezei megpihentek jól láthatóan kiemelkedő, kerek hasán. Még három hét volt hátra a szülésig és ő szinte végig dolgozott, kivéve várandóssága elején, amikor néhány napot otthon töltött az ilyenkor fellépő hányingerek és általános rosszul lét miatt. Nem is tudta volna máshogy elképzelni a dolgot. Szerencsére a rosszullétek elmúlásával a munka sem jelentett neki terhet. Sőt inkább áldás volt, valami amivel leköthette magát és amivel kordában tarthatta a csapongó gondolatait, amik azóta a végzetes januári reggel óta nem hagyták nyugodni. 
Akármit is csinált, naponta eszébe jutott Jeremy Connels, maga előtt látta a mindig szomorú, barna szemű, törékeny fiút, aki gúnyolódások, kiközösítés és szülői viták között élte az életét, amit aztán mindenki számára megdöbbentő módon, saját döntése alapján fejezett be egy Magnum 357-es fegyverrel. De lehetett volna ez másképp ?! Ha igen, ő hogyan tudta volna ezt megakadályozni ? Mrs. Jackins-t emésztette az önvád. Eleinte, ha csak belépett az iskola épületébe máris a sírás szorongatta, de erősnek kellett lennie és a tanításra, születendő gyermekére koncentrálnia. Mégis minden napját megmérgezték a keserű érzelmek. 
A középiskola élete hetekkel az eset után kezdett csak vissza rázódni a szokásos mederbe. A tanteremet, ahol a szörnyű lövés eldördült és aminek szinte minden szegletét vér borította, egy felújítás után ismét megnyitották a tanulók előtt. A diákok, Jeremy tette után pár hétig szemmel láthatóan kevesebbet csúfolták, bántották egymást, mintha mindenki szeme előtt intő példaként lebegett volna a fiú története.
Mrs. Jackins pedig amikor tehette beszélt Jeremyről. Rájött, hogy legtöbben az iskolából nem is ismerték őt. Hónapokkal később terjedni kezdtek a kegyetlen pletykák, miszerint Jeremy ittasan, vagy kábítószer hatása alatt cselekedte az öngyilkosságot. Szárnyra kelt olyan hír is, hogy a szekrényében gyógyszereket találtak, de a tanárnő tudta hogy ez mind csak mende-monda és próbálta tisztázni a helyzetet. Saját ügyének tekintette Jeremy jóhírének megvédését, úgy viseltetett irányában mintha a gyermeke lett volna. És nem tűrte, hogy légből kapott feltételezéseket hirdessenek róla. 
Clark Gibson, aki legtöbbet bántotta Jeremyt, az eset után teljesen össze omlott és soha többet nem tért vissza a középiskolába. Hetekkel később a szülei átíratták másik intézménybe. És jó néhány másik diák szintén máshol folytatta tanulmányait, mert kísértette őket ami történt.

Mrs. Jackins sem tudott szabadulni a kínzó gondolatok árnyékától és most, hét hónappal a történtek után sem érzett másként. Ráadásul véget ért a tanév és ráköszöntött a szünidő, így volt ideje otthonában gondolkodni, még akkor is ha nem akart. Ezerszer végig pörgetett minden Jeremyvel történt beszélgetést és mindig ugyanoda jutott. Nem volt elég körültekintő, nem tett meg mindent, nem segített eleget ! És nem tudta vissza forgatni az idő kerekét, hogy ezt megváltoztathassa !
- Ez már sosem lesz jobb ?! - sóhajtott fel a tanárnő és kezeibe temette arcát. 
Ekkor halk kopogás zavarta meg. Mrs. Jackins össze rezzent és hátra fordult. Lindsay, egy fiatal tanársegéd állt az ajtóban.
- Elnézést Molly, egy hölgy vár önre az iskola udvaron.- mondta.
A tanárnő szemei elkerekedtek. Még javában tartott a nyári szünet és ő is csak azért jött be, hogy elrendezze a dolgait a szeptemberi évkezdéshez és hogy mindent rendben hagyjon itt az utódának.
- Nem mondta a nevét ? - érdeklődött csodálkozva.
Lindsay megrázta a fejét. Mrs. Jackins felállt és a tanári szoba ajtaja felé indult.
- Köszönöm...- mondta még a fiatal lánynak, majd sietve kilépett a folyosóra. 
Az  üres udvarra érve először csak vakító napsütést látott. Majd felfedezett egy alakot az udvar legvégében állni, így elindult felé, magában azt találgatva ki lehet az, de nem volt ötlete. Egészen addig, amíg meg nem látta, hogy a titokzatos idegen hol várakozik rá. Akkor aztán minden világos lett a tanárnő számára. És amint közelebb és közelebb ért a nőhöz, szinte már biztos volt a kilétében. 
- Mrs. Connels. Üdvözlöm ! - köszöntötte a talpig feketébe öltözött asszonyt, aki tétován és zavarodottan állt a terebélyes fánál.
- Egy ismerősöm mondta, hogy emléket állítottak a fiamnak. Nem hittem el...Jeremy fája...- olvasta a nő alig hallhatóan a fa törzse mellé állított táblát. Csodálkozás volt a hangjában.
Mrs. Jackins torkát a sírás kezdte kaparni, még ennyi idő után is felkavarodott a lelke. 
- Igen...Nos...Az ő emlékére neveztük el ezt az öreg fát...- mondta és megállt az asszony mellett. 
Fél szemmel végig nézett rajta. Törékeny és megviselt volt, szemei alatt sötét karikákkal, tejfehér, sápadt bőrrel, amik szinte vakítottak fekete ruháitól. Kezei között virágcsokrot szorongatott.
- Üdvözlöm Mrs. Jackins, régen találkoztunk...- köszönt a nő is végül és mereven nézte a fánál lévő tábla betűit. 
Ahogy Mrs. Jackins is. Pedig már vagy ezerszer látta, ő állíttatta és gondoskodott róla, hogy a tábla mellett mindig legyen friss virág.
Fájdalmas érzések cikáztak végig rajta, könnyek gyűltek a szemébe, ahogy elolvasta a szöveget.
Jeremy fája. - Jeremy Austin Connels.
1975.02.10.-1991.01.08.
"Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok."
Mint ha először látná ezt a táblát.

-Igen...régen...- mondta és vissza nyelte a könnyeit. 
Legutoljára Jeremy halála után pár nappal találkozott a Connels házaspárral, mikor bejöttek az iskolába fiuk itt hagyott holmijáért. Hirtelen akkor nem is tudott mit mondani, csak köszönt nekik és részvétet kívánt, amit ők fogadtak, majd Mr. Hyettel elmentek Jeremy szekrényéhez. 
És bár Mrs. Jackins szeretett volna elmenni a fiú temetésére és szerette volna ha a többi tanár, valamint a diákok is csatlakoznak hozzá, Mr. Hyett azt mondta, a szülők szűk körű szertartást akarnak az egyik Dallasi köztemetőben, ezért hát nem erőszakoskodhatott.
- Március óta nem lakunk a városban, azóta áruljuk a házat, de egyelőre nincs még rá vevő és addig nem tudunk másik házat venni. Jelenleg a hugomnál lakunk Mesquite-ben. Nem tudtunk abban a házban maradni ahol még ott volt velünk Jeremy is...És egyszer csak már nem...És már soha nem is lesz...Akármit teszünk...Egyedül maradtunk és nélküle üres, értelmetlen minden. A percek, órák, napok csak cél nélkül telnek egymás után. - Mrs. Connels lehajtotta a fejét és mielőtt Mrs. Jackins megszólalt volna, folytatta.
- Jeremy úgy halt meg, hogy nem élte azt át mint a vele egykorúak. Soha nem volt szerelmes, nem volt még barátnője, nem voltak barátai, nem járt szórakozni, nem volt benne a tinédzserek szokásos balhéiban. Pár héttel a 16.-ik születésnapja előtt lett öngyilkos. Kegyetlenül fájt, hogy eljött a születésnapja, de ő nem volt ott hogy ajándékot adhassunk neki, nem volt ott hogy elfújja a tortáján a gyertyákat. Már egész máshol volt. Egyszerűen nem tudom elfogadni a gondolatot, hogy most már mindig így lesz. Nélküle lesz hálaadás, karácsony, újév, húsvét és újabb születésnapok. Ez nem igazságos...
- Tudom, hogy nehéz...- helyeselt Mrs. Jackins. 
- Minden tönkre ment, darabokra hullott szét azon a napon. A rendőrség sokszor kihallgatott minket, mi meg hol egymást, hol magunkat vádoltunk a férjemmel. Daniel nem bírta elviselni a tudatot, hogy talán ha megfelelően elzárja azt az átkozott fegyvert, Jeremy nem fér hozzá és nem történik meg ez az egész. Hat hetet volt pszichiátrián és engem sem sok választott el hogy végleg feladjam, hogy eldobjak mindent és menjek a fiam után...
Mrs. Connels elhallgatott és futva végig mérte Mrs. Jackins hasát.
- Mikorra várja ? - kérdezte és a hangja megremegett.
- Szeptember negyedikére...- válaszolta kis habozás után a tanárnő és zavartan húzta össze mellényét domborodó hasán. Máskor, más előtt, mindig büszkén és boldogan vállalta várandósságát. De most nem tartotta fairnek egy olyan nő előtt, aki elvesztette a gyermekét.
Mrs. Connels arcán mosoly futott át.
- Az iskola kezdetére ?
- Igen...- bólintott Mrs. Jackins.
- Tudja, Daniellel mi is szeretnénk még gyereket. Ha majd enyhül ez a fájdalom ide bent. Már ha valaha enyhül...Talán nem futottunk ki az időből még. De néha a kétség gyötör és elbizonytalanodom ez ügyben. Lehet hogy nem való nekünk gyerek, hiszen Jeremyt sem tudtuk megfelelően kezelni, hozzá sem voltunk jók, nem foglalkoztunk vele eleget. Szemet hunytunk a cseppet sem természetes viselkedése, az öngyilkossági kísérlete felett. Nem beszéltünk arról, miért jár az erdőbe akár késő éjszaka is, miért rajzolja azt a sok furcsa ábrát és miért van tele a feje zavaros gondolatokkal. Nem fogtuk fel, hogy a fiunk talán beteg és segítenünk kellene rajta. Úgy éltünk, hogy nem is ismertük Jeremyt ! Nem tudtuk mik a tervei, mit szeretne, mi fáj neki, csak martuk egymást Daniellel, csak magunkra gondoltunk. Fura, hogy Jeremy halála óta egyszer sem veszekedtünk komolyabban, közelebb kerültünk egymáshoz, de ha választani kellene, inkább válnék el százszor a férjemtől, csak kapnám vissza a fiamat !!! Gyűlölöm magam, hogy nem tudtuk őt úgy szeretni, ahogy igazán megérdemelte volna ! De hát még magunk is szinte gyerekek voltunk, mikor megszületett ! - Mrs. Connels hangja elcsuklott és egy zsebkendőt vett elő.
Mrs. Jackins felsóhajtott...Milyen fura. Ő most várja az első gyermekét, Mrs. Connels pedig már el is temette. 
Néha az élet nagyon - nagyon nem igazságos.
- Mondja meg valaki, hogyan tovább, hogyan keljek fel reggelente, hogyan lélegezzek ? Hogyan éljem nélküle az életemet ? Mikor ő volt az életem és a nélkülözhetetlenségére csak halála után döbbentem rá. Bárcsak magamhoz ölelhetném és elmondhatnám neki, hogy mennyire hiányzik ! - csóválta a fejét Mrs. Connels.
A tanárnő a felhőtlen kék eget pásztázta.
- Szerintem Jeremy jól tudja ezt...Hiszem, hogy most is lát és hall minket.
Mrs. Connels szintén az égre pillantott.
- Szeretném megköszönni, hogy jó volt hozzá amíg élt...
- Ne köszönjön semmit, én nem voltam elég jó. Tehettem volna többet is, figyelhettem volna jobban...- mentegetőzött Mrs. Jackins.
- Tudom, hogy próbálta megérteni Jeremyt, ellentétben velem. Therápiás beszélgetésre vitte és Mr. Hyett elmesélte hogy a január nyolcadikai napon, mikor verekedésbe keveredett, át akarta helyeztetni Jeremyt egy másik iskolába, de maga kiállt a fiam mellett Mrs. Jackins. - mondta hálásan csillogó szemekkel Mrs. Connels.
- Kérem hívjon Mollynak. - szólalt meg a tanárnő készségesen. 
Mrs. Connels bólintott.
- Én Valerie vagyok...
- Kedveltem Jeremyt és ez mindig így marad. Kedveltem őt, mert különleges volt. Értékes, rendkívüli, sebezhető, végtelenül szomorú. És nagyon hallgatag, de azon a napon egy mozdulatával mindent elmondott. Jeremy szíve egy ragyogó ékszer volt. Mikor belépett a terembe a fegyverrel a zsebében, tudta mekkora hatalom van nála. Tudta, hogy könnyűszerrel kiolthatja azoknak az életét, akik bántották. Mégis inkább magát ölte meg. Jeremy meg akart halni, de nem akarta hogy a halála hiába való legyen, hogy elfelejtsék őt. A bosszúja nemesebb volt, mentes minden kicsinyességtől. Tükröt állított mindenkinek, aki fájdalmat okozott neki. Tükröt, ahol mindenki szembe nézhetett saját mérhetetlen gonoszságával. Jeremy úgy ment el, hogy tettével meghagyta az itt maradottaknak a lelki ismereti harcokat egy egész életre. 
- Lelki ismeret furdalás...A büntetés...- bólintott szomorúan Mrs. Connels és a kezében lévő apró virágcsokrot az emlék táblához helyezte.
- Mindannyiunk büntetése...- egészítette ki Mrs. Jackins, majd csak álltak az emlék hely előtt és érezték magukon a forró szelet, ami láthatatlan ujjakhoz hasonlítva fel-fel támadva végig simított arcukon és gyengéden bele kapaszkodott a hajukba.

Jeremy beszélni fog az osztályban ma +16

Sziasztok!

Sziasztok !

Elérkeztünk az utolsó előtti, legtragikusabb fejezethez. Be kell valljam szerettem ezt a történetet, de kissé nyomasztó volt minden idők egyik legvitatottabb, igaz történetén alapuló videojáról írni. Ráadásul sokáig csak a cenzurázott, vágott verzió volt elérhető mindenhol (http://www.youtube.com/watch?v=MS91knuzoOA), amit ha bárki végignéz teljesen más következtetéseket von le. Állítólag a vágott változat hatására követte el Barry Loukaitis az 1996-os iskolai lövöldözést, valamint az 1999-ben történt Columbine iskolai mészárlás két elkövetője is többször nézte ezt a videot. A lövöldözések után a cenzurázott klip is szinte eltűnt a zene csatornákról, megelőzve a hasonló tragédiákat.

Mint már a történet elején is leírtam, én is sokáig csak a video vágott változatát ismertem és ennek alapján írtam meg a sztorit évekkel ezelőtt. Aztán a zene megosztón láttam az eredetijét és utána olvastam a megtörtént esetnek is. Mélységesen sajnáltam Jeremy fiatal, szenvedésektől nehéz, magányos életét, de túl esve a döbbeneten és sokkon átírtam a történet végét. Ezt olvashatjátok most.Sziasztok !

Elérkeztünk az utolsó előtti, legtragikusabb fejezethez. Be kell valljam, szerettem ezt a történetet, de kissé nyomasztó volt minden idők egyik legvitatottabb, igaz történetén alapuló videojáról írni. Ráadásul sokáig csak a cenzurázott, vágott verzió volt elérhető mindenhol (http://www.youtube.com/watch?v=MS91knuzoOA), amit ha bárki végignéz teljesen más következtetéseket von le. Állítólag a vágott változat hatására követte el Barry Loukaitis az 1996-os iskolai lövöldözést, valamint az 1999-ben történt Columbine iskolai mészárlás két elkövetője is többször nézte ezt a videot. A lövöldözések után a cenzurázott klip is szinte eltűnt a zene csatornákról, megelőzve a hasonló tragédiákat. Mint már a történet elején is leírtam, én is sokáig csak a video vágott változatát ismertem és ennek alapján írtam meg a sztorit évekkel ezelőtt. Aztán a zene megosztón láttam az eredetijét és utána olvastam a megtörtént esetnek is. Mai napig mélységesen sajnálom Jeremy fiatal, szenvedésektől nehéz, magányos életét, de mivel ez a valóság, átírtam a történet végét. Ezt olvashatjátok most. Ha bárkinek véleménye van a sztoriról, az iskolai lövöldözésekről, öngyilkosságról bátran írja le. Kedves kommentelőm, ha vagy még jelezz :)

Az ajtó kísértetiesen nyikorogva csukódott be Jeremy mögött, amint ismét kilépett a folyosóra. Tudta, érezte hogy Mrs. Kieds azonnal az igazgatóhoz küldi. Valószínűleg más tanár is így tett volna. Abban is biztos volt, hogy mindenhol a reggeli összetűzése a téma és hogy a legtöbb ember Clark oldalán állt, neki adtak igazat és őt gyűlölték mert ezt merte tenni. A lelke fájdalmasan facsarodott össze, de már nem érdekelte. Már más foglalkoztatta. Igazság szerint hálás is volt Mrs. Kieds-nek hogy kiküldte a teremből, így már teljes egészében össze állt a fejében a terv.
Eljött az én időm végre...
Léptei a tanárnő utasításával ellentétben nem Mr. Hyett irodája felé vezették, hanem a szekrényéhez. Kinyitotta és kiemelte onnan a kabátot. Még mindig iszonyúan nehéznek találta a benne lévő fegyver miatt. 
Ma beszélni fogok és minden egyes szavam örökre az emlékezetetekbe vésődik majd...
Reszketés futott végig rajta, ahogy ujjai meg simították a kabát zsebét, ahol a pisztoly volt. Magára vette a kabátot. Fázni kezdett, ahogy a hideg anyag meztelen bőréhez ért. A gyomra pedig össze szűkült és émelygés vett erőt rajta.
Legyél erős ! 
Vett egy nagy levegőt és a szekrénynek dőlt, hideg veríték folyt végig a gerincén. Erőtlennek érezte magát és hogy perceken belül hányni fog. Bukdácsolva rohant a mosdó felé és szinte feltépte az első WC fülke ajtaját. 
Öklendezve támaszkodott a WC csésze szélére, de mivel nem evett semmit, hányni sem tudott. Az erőlködéstől könnyes lett a szeme és érezte ahogy keserű nyál csorog le a torkán. Leült a WC csésze mellé és bámulta a koszos padló bordó-fehér kockáit.
Legyél erős, mindjárt vége !
Nagyokat sóhajtozott, hogy jobban legyen és amint az émelygése alább hagyott, össze szedte magát és a bátorságát. Bizonytalan lábakkal felállt és kifelé indult a mosdóból. Elhaladt a csapok felé szerelt tükrök előtt. Régebben gyűlölt a tükörbe nézni, mindig azt látta mennyivel csúnyább, rosszabb másoknál. De most nem látott mást, csak egy megtört arcú fiút, izzadtan összeragadt hajjal, holt sápadt bőrrel és vértelen ajkakkal. De belül táplálta a gyűlölet, a harag és a tettre készség. 
Megváltás...
Össze szorította a száját és határozott mozdulattal nyitotta ki a mosdó ajtaját. Léptei rövidesen már elszántan vitték vissza az osztály terem felé. Nem hallott semmit, csak saját remegő lélegzet vételét és a hangot a fejében, ami cselekvésre ösztönözte. Egyik keze a zsebében szorította a pisztolyt, mint egy értékes zsákmányt, mintha sosem akarná elengedni. Pedig tudta hogy el kell. Nem is olyan sokára...
Nem tétovázott, benyitott a tanterembe, ahol már javában folyt a munka. Senki fel sem nézett, amint Jeremy belépett. Mrs. Kieds valamit olvasott, a tanulók pedig a füzetükbe mélyedve oldották meg a táblára felírt feladványt. Minden teljesen átlagos volt. 
- Na Jeremy, megkaptad a figyelmeztetésedet ? - érdeklődött a tanárnő, de fel sem pillantott a papírból amit olvasott. 
- Ez meglepően gyors volt. Úgy látom Mr. Hyett nem vesztegette az idejét. - tette még hozzá elégedetten. A hangja már nem volt olyan gúnyos, mint pár perccel korábban.
Jeremy az ajtónál állva végig pillantott a padokban lévő tanulókon. Senki sem figyelt, mindenki az írásra koncentrált. 
Hiszen ez is csak egy ugyanolyan nap mint a többi...
Elindult a tanári asztal felé, majd fél úton megállt.
- Kisasszony, megkaptam amiért igazán kimentem. - mondta halkan, de úgy hogy mindenki hallja.
Mrs. Kieds bólintott, de továbbra sem nézett a fiúra.
- Rendben, menj a helyedre ! 
Jeremy azonban nem tett eleget a kérésnek, hanem továbbra is mereven figyelte osztálytársait. Most hogy mindenki a tanulással foglalkozott, nem tűntek olyan fenyegetőnek, közönyösnek, gúnyosnak, vagy bántónak. De Jeremy tudta, ez csak a látszat és alighogy megszólal az óra végét jelző csengő, az ő pokoljárása újra megkezdődik. Mint mindig, minden egyes nap. Ez biztos most is így lett volna, mert mindig így volt. Sosem máshogy...Soha sem más volt a gonosz szavak, a fájdalmas tettek céltáblája, csakis ő. Mindig, mindig ő...
Nem akartam mást, csak hogy elfogadjatok...De már csak azt szeretném, hogy a vérem beborítson mindenkit, hogy lássatok az én szememmel, hogy érezzétek a fájdalmat, amit nap mint nap éreztem...
Arcán a legkisebb érzelem nélkül előhúzta kabátja zsebéből a fegyvert és bele tette a szájába. Könnyes lett a szeme. A hideg és nehéz fém érintésétől végig szaladt a hideg a hátán. Kapkodta a levegőt. Keze, amiben a pisztolyt tartotta remegett, ahogyan ő is egész testében. 
A szüleire gondolt, hogy nem volt ideje elbúcsúzni tőlük, még egy levelet sem írt nekik melyben megmagyarázza a tettét. Vajon mit hisznek róla ezek után ? Remélte, hogy nem fogják gyűlölni.
Apa, anya szeretlek titeket, bocsássatok meg nekem ! 
A teremben még mindig néma csend volt, senki sem nézett rá. És ha rá is néz, nem állíthatta volna meg, Jeremy már nem látott, hallott semmit. Életének halvány emlékképei ugrottak be gondolataiba és az örökké hajszolt, elérhetetlen álom, hogy boldog lehessen. Hiszen mindig is ezt szerette volna. Hogy anyja szeretettel, szorosan ölelje magához, hogy apja is büszke legyen rá.
Túl késő...Meghaltak az álmok...
Légzése és szívverése többszörösére gyorsult. A sírás fojtogatta, de erős volt és vissza nyelte könnyeit. Ujjai a Magnum ravaszán voltak.
Isten báránya, te aki elvetted a világ bűneit, irgalmazzál nekem...
Majd meghúzta a ravaszt.

A lövés hangja megrázta a tanterem falait és ablakait. Minden diák oda nézett, amikor a golyó fülsüketítő zajjal robbantotta szét Jeremy fejét. A szétspriccelő, haragos vörös vér a táblára, falra és az első padokban ülő diákok ruháira csapódott. Jeremy azonnal össze esett. Teste, kezében a pisztollyal halk puffanással ért földet .
A teremben még soha sem volt ilyen dermedt, döbbent némaság. Mrs. Kieds tátott szájjal ült az asztalnál, ujjai között görcsösen szorongatva töltőtollát. Elegáns, halvány zöld kardigánját hatalmas vérfoltok színezték be. 
Ahogy a tanulók hófehér ingjét is. A szőke Mary  Wheeler csigákba göndörödő hajfürtjeit is belepte a forró vér, sőt az arcán is végig csorgott pár csepp. Ő volt az első, aki felocsúdva a sokkból, sikítozva pattant fel a padjából és rohant ki a teremből.
Mrs. Jackins éppen a táblánál állva írt, mikor egy robbanás szerű hang hallatszott a földszintről. Páran felnevettek.
- Valaki pezsgőt bontott, ünneplünk ? - kérdezte egy fiú.
- Vagy talán egy kémia kísérlet sült el rosszul ? - poénkodott valaki más is.
Mrs. Jackins mosolyogva rakta le a krétát.
- Inkább koncentráljatok a feladatra. - mondta fejcsóválva és éppen leült volna az asztalhoz, mikor meghallotta a velőtrázó sikítozást, a folyosóról jövő zúgolódást és a tantermek ajtajának nyitódását. A tanulók kíváncsian pattantak fel a padjaikból és néztek ki az ablakon, de többen megindultak az ajtó felé is. 
- Üljetek a helyetekre ! Megnézem mi történt ! - utasította a gyerekeket Mrs. Jackins, majd kilépett a teremből. Kint tanácstalan és kérdő tekintetű tanárokkal, diákokkal találkozott, akik mind a földszintre tartottak. 
- Baleset ? - kérdezte a tanárnő, mert csak izgatott párbeszéd foszlányokat kapott el egy pisztolyról, egy lövésről és hogy minden csupa vér oda lent. 
- Állítólag valaki pisztolyt hozott az iskolába. - felelte egy tanuló. 
- Micsoda ?! - Mrs. Jackins átfúrta magát a tömegen és a földszinti termek felé igyekezett. Káoszt és rémületet látott lent. A tanárok a diákokat igyekeztek vissza terelni a termekbe, de ez szinte lehetetlen volt. Szirénázó mentő autót és rendőr kocsit pillantott meg az iskola egyik ablakából és végképp nem értett semmit. Hangos zokogásokat, ordítozást hallott. Nagy nehezen, lépésről lépésre férkőzött közelebb a teremhez, ami előtt a tömeg állt. Az ajtó azonban be volt csukva, nem lehetett belátni. Rendőrök álltak nem messze tőle és nem engedtek senkit sem közelebb.
Pár perc múlva két fehér köpenyes alak jött ki a teremből, lemondóan rázták a fejüket, mire valaki hisztérikusan felsírt. Mrs. Jackins ekkor meglátta Clarkot, két ápoló kíséretében. Hirtelen rá sem ismert a mindig fölényes, vagány fiúra. Ingje elől szét volt gombolva, mintha nem lenne elég levegője, a lépesei gyengék voltak és zokogott.
- A kurva életbe, ilyen nincs ! Miért ?! Hogy tehetted ezt te idióta ! - üvöltötte szinte állatian, amint a két ápoló végig kísérte a zsúfolt folyosón. Hangja a tanárnő idegeibe hatolt és félelemmel töltötte el.
- De hát mi történt ? Mondjon már valaki valamit ! - fakadt ki Mrs. Jackins, amint látta, hogy Mrs. Kieds is ápolása szorul. Az egész épület tele lett rendőrökkel és mentősökkel. 
- Nincs itt semmi látnivaló, hagyjuk dolgozni a rendőrséget, menjen mindenki vissza a terembe ! - hallotta meg ekkor az igazgató, Mr. Hyett határozott és szigorú hangját. Gyorsan a férfi felé sietett.
- Mr. Hyett, mi ez az egész ? - kérdezte türelmetlenül. 
Az igazgató a magabiztosság álcája mögött sápadt és izzadt volt, Mrs. Jackins még sosem látta ilyennek. A férfi fél percig csak nézett rá, majd felsóhajtott és kezeit a nő vállaira helyezte.
- Molly...Kérem maradjon nyugodt...- motyogta és a pillantása olyan volt, hogy a tanárnőt kilelte a hideg.
- Mi folyik itt ? - vágott a szavába Mrs. Jackins.
Mr.Hyett a fejét csóválta.
- Kész őrület. Én nem is tudom mit mondjak...Tanári pálya futásom során nem találkoztam még ilyennel...Ez tragédia...
- Mégis miről beszél ? - csattant fel Mrs. Jackins.
Mr. Hyett mélyen a szemébe nézett és szorítása erősödött a nő vállain.
- Molly...Legyen erős...A Connels gyerek...- suttogta.
- Jeremy ? Mi történt vele ? Megsérült ? - Mrs. Jackins érezte, hogy elsápadt.
Mr. Hyett keserűen megrázta a fejét.
- Meghalt...Ezt egyszerűen nem értem...Fogta magát, bement a terembe, aztán a tanárnő és a diákok előtt szétlőtte a fejét egy Magnummal...- válaszolta és a hangja elcsuklott. 
- Hogy mi ? - Mrs. Jackins érezte, hogy megszédül és szemei előtt karikák kezdenek ugrálni. Az előbbi hangzavar, káosz és hangoskodás egy pillanat alatt eltűnt, csak az előbb hallott mondat visszhangzott a fejében. És nem hitte el...
Hirtelen kérdések sokasága tódult a fejébe. Mi történt ? Miért történt ? Lehet, hogy ő volt az utolsó aki találkozott Jeremyvel a tette előtt ? Miért nem vette észre, hogy valamit tervez ? Honnan volt fegyvere ?
Égni kezdett a szeme.
- De hát hogyan ? - kérdezte és rezignáltan eltörölt egy könnyet az arcáról.
- Egyelőre semmit sem tudunk, a rendőrség vizsgálja az ügyet, kihallgatják a jelen lévő tanulókat és Mrs. Kieds-et, már ha olyan állapotban lesznek. Nézze, én tudom, hogy közel állt magához a fiú...
A tanárnő bólintott és látta még hogy Mr. Hyett beszél, de már nem jutott el az agyáig semmi. A könnyek megállíthatatlanul peregtek végig az arcán. Nézte a folyosón lévő döbbent tömeget, a rendőröket, a sokkos tanulókat. A sírás feszítette a tüdejét. El kellett mennie onnan, nem akarta hogy bárki lássa a könnyeit. Egyedül akart lenni. Hallotta hogy Mr. Hyett a nevét kiáltja, de nem reagált. Üveges tekintettel indult el az üres tanári szobák felé. A könnyek addigra már teljesen elhomályosították a szemét. Felkapta az asztalán lévő zsebkendős zacskót és bezárkózott az egyik szertárba. Erőtlenül rogyott a padlóra és az ajtó mögül már csak szívet tépő zokogása hallatszott.
Mrs. Jackins nem tudta mennyi ideje ült a sötét szertárban, de biztos volt benne hogy órák teltek el. A kintről jövő zajok lassan megszűntek. A rendőrség és a mentők szirénázva elvonultak. Már csak a szokásos, átlagos neszek voltak a levegőben. Mintha nem is történt volna semmi sem...
- Molly, minden rendben ? - kopogott halkan az igazgató.
Mrs. Jackins megtörölte kisírt szemét.
- Igen...
- Már mindenhol kerestem, olyan hirtelen eltűnt...
- Jól vagyok. - felelte szárazon Mrs. Jackins a zsebkendőjét gyűrögetve a kezében.
Kínos csend hallatszott az ajtó túl feléről.
- Tudom mit érez és higgye el, engem is megrázott az eset. De erősnek kell lennünk a gyerekek érdekében... - mondta Mr. Hyett.
- Hol van Jeremy ? - kérdezte Mrs. Jackins és már a név említésére is könnybe lábadt a szeme. Gondolataiba villant a fiú szomorú és gyermeki arca, a szótlansága, ahogy nap mint nap megvívja magányos csatáit és ahogy nem áll mellett senki. De hol romlottak el ennyire végzetesen a dolgok ? És miért kellett ezt az utat választania ?! Ez már nem vissza fordítható...Ezt már nem lehet megváltoztatni...Az Isten szerelmére, hiszen még csak tizenöt éves volt !
- Ő már...szóval elvitték...- válaszolta Mr. Hyett zavartan.
- A szülei tudják már ? - érdeklődött Mrs. Jackins és bele gondolni sem mert mit éreznek majd, hiszen ez felfoghatatlan...
- A rendőrség értesíti őket...- mondta az igazgató.
- És mi lesz a diákokkal ? - kérdezte a tanárnő.
- Nem küldtük őket haza, persze aki szerette volna és akiért a szülei eljönnek haza mehet, de úgy gondoltam a leghelyesebb, ha itt maradnak az intézményen belül és beszélgetünk velük...- magyarázta a férfi.
- Arról ami történt ? - kérdezte fél perc hallgatás után Mrs. Jackins.
- Igen...Segíteni kell nekik feldolgozni az esetet és minden kérdésüket meg kell válaszolnunk...Úgy talán mi magunk is megnyugszunk. Számíthatok önre is Molly ? - Mr. Hyett hangja reményt adóan csengett és a tanárnő is úgy érezte a beszélnie kell Jeremyről. Sőt, beszélni akar róla. Meg akarja gyújtani az emlékezés lángjait a szívekben. El akarja mondani mindenkinek milyen fiút ismert meg és hogy milyen érzéseket ébresztett benne. Igen, így kell tennie. Erős lesz és könnyek nélkül végig csinálja. Aztán este a férje vállán jól kisírja magát. 
Kezeit a hasára csúsztatta. A benne lévő kis életre gondolt, a reggelre amikor ráébredt a várandósságára és egyszerre érezte úgy hogy ez élete legszebb és legszörnyűbb napja. Megtörölte a szemeit és megigazította kócos tincseit. Ő egy tanár, a diákok válaszokat várnak. Tehát mennie kell és csinálnia a feladatát. 
Jeremyért...
Önmagáért...
Mr. Hyett meglepődött, amikor hirtelen nyílt az ajtó és megjelent a tanárnő. Kicsit sápadtan, de magabiztosan. 
- Molly...- a férfi arcán megkönnyebbülés suhant át. 
Mrs. Jackins fáradtan biccentett és hunyorgott a hirtelen világosságtól.
- Becsengettek...Menjünk.

Jéghideg és zavaros

Az iskolában ezalatt szinte elszabadult a pokol. Clarknak nem történt különösebb baja, de a verekedés híre futó tűzként terjedt el minden egyes osztályban és a tanári szobában is. Mindenkinek volt véleménye, még annak is aki nem ismerte Clarkot, vagy Jeremyt. Mr. Hyett szörnyen dühös lett és néhány tanárral egyet értve Jeremy azonnali más iskolába való eltanácsolása mellett döntött. Mrs. Jackins-t hideg zuhanyként érte az igazgató elhatározása. Igyekezett a férfit jobb belátásra bírni.
- Nem értem miért akarja most azonnal kidobni, anélkül hogy meghallgatná az ő verzióját is. Többen azt mondják Clark provokálta és hogy már nem először. Hiszen már más diák is keveredett verekedésbe...- magyarázta a tanárnő amint szaporán lépkedett a feldühödött Mr. Hyett mellett az iskola folyosóján.
- Kis híján kiütötte Clark Gibson fogait ! Ez egyáltalán nem helyes viselkedés. Az önbíráskodás antiszociális reakció. Talán igaza volt Molly, ez a fiú más mint a többi, nem való egy normális iskola normális szabályai közé. Át kell helyezni valami speciális iskolába ahol a maga fajtája között lehet...És még örüljünk ha Gibsonék nem fognak itt jelenetet rendezni ! - háborgott Mr. Hyett.
- Nem ! Nincs semmi baja ! Rájöttem, volt szerencsém kicsit megismerni őt. És észre vettem milyen magányos, milyen hallgatag és mennyi szenvedést hordoz magában. A szülei sem értik meg, nincsenek itt barátai. Nincs aki meghallgassa, aki megértse. És falakat épített maga köré, mert talán már saját maga is képtelen elhinni, hogy valaki jó lehet hozzá. Hogy valaki szeretheti őt...Beszéltem Dr. White-al, nála volt minap Jeremy therápiás beszélgetésen. Ő azt mondta egy kedves, de zárkózott fiú...Viszont semmiképpen sem antiszociális és főleg nem őrült ! Talán nem bírta már a feszültséget, vagy talán ez a Clark már túl régóta tartotta rettegésben. Talán a felgyülemlett düh tehette ezt vele...- hadarta el Mrs. Jackins és érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Mélységesen sajnálta Jeremyt és mást sem akart mint beszélni vele, de a fiú elrohant, semmi magyarázatot nem adva a fura tetteire.
- Ez nevetséges ! Magányos, meg elszigetelődött...Attól még nem kell verekednie ! Az én iskolámban nincs verekedés ! Beszélek a szülőkkel és intézkedem, hogy még a napokban helyet kapjon egy speciális intézményben. Döntöttem és nem állok el ettől. - vágott közbe határozottan Mr. Hyett.
- De nem őrült...Nem őrült...Csak lelki sérült és kamasz...Nem egyezem bele a speciális iskolába ! Mind vakok voltunk és nem láttuk min megy keresztül Jeremy minden egyes nap itt az iskolában. Hogy az erőszak, a gúnyolódások áldozata. Ő nem szólt, nem panaszkodott, de mi vagyunk a felnőttek, a tanárok, nekünk látnunk kellett volna. Kötelességem kiállni mellette, ha már senki más nem teszi ezt meg ! - szegezte tekintetét Mrs. Jackins az igazgatóra és kitartóan állta a férfi pillantását.
- Akkor mégis mit akar csinálni ? - sóhajtott végül Mr. Hyett megadóan.
- Figyeljen...Jeremy szülei...nos fura emberek lehetnek, bár csak az édes anyjával beszéltem, de az ő hozzá állása sem valami bíztató. Olyan mintha nem akarna tudomást venni semmiről...Beszélek vele és az apával, esetleg kihívhatom hozzájuk a családsegítő embereit. Majd ők megmondják, mennyire aggasztó a család helyzete. És persze elbeszélgetek Jeremyvel is hogy mit szeretne, de kérem addig ne rúgja ki. Nem követett el égbe kiáltó hibát, joga van ide járni, ha úgy szeretné. Legyen elnéző vele, most az egyszer ! - kérte Mrs. Jackins és szavai meghallgatásra találtak, mert Mr. Hyett kedvetlenül vállat vont.
- Na jó, most az egyszer...Nem helyeslem, de tegye amit akar, amit jónak lát, viszont beszélni akarok a gyerekkel. Egy igazgatói figyelmeztetést és egy hét felfüggesztést mindenképpen adnom kell neki. A szabály az szabály. Szóljon ha látja ! - és Mr. Hyett fejcsóválva belépett az igazgatói irodába. Mrs. Jackins megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy apró kis csatát már megnyert Jeremynek.
Jeremy szinte nem is nézett szét maga körül, mikor végig rohant az úton. Többször kilépett az autók közé, hangos dudálást és káromkodást hallott, de mindezekre nem reagált. A fülében saját vérének őrült lüktetése visszhangzott.
Minél hamarabb be akarok érni az iskolába !
Az iskola udvar üresen fogadta, ahogy lihegve neki támaszkodott a kerítésnek. Hosszú percek óta futott. A  jéghideg levegő égette a tüdejét és csupasz felső testét. 
Eljött az idő...
Nem várta meg, hogy légszomja csillapodjon, újra neki iramodott és átvágott a néptelen udvaron, egyenesen be az épületbe. Megszédült amint benyitott és kellemes melegség csapódott az arcába. Egész testében vacogott, haján az izzadtság megfagyott, arca tűzvörös volt. Sehol nem látott egy lelket sem. Az ajtók mögül tanárok szavai hallatszottak. Mindenhol órák zajlottak. Jeremy tanácstalanul nézett körbe.
Most hogyan tovább ?! Mit tegyek ? 
Mindenféle zavaros gondolatok kavarogtak az agyában, de hirtelen egyiket sem tartotta elég jónak. Lépéseket hallott, ezért gyorsan kinyitotta az éppen ott lévő biológia szertár ajtaját és elbújt. A léptek hangosabbá váltak és Jeremy az ajtón lévő kis ablakon keresztül látta, hogy Mrs. Jackins megy keresztül a folyosón. A szíve nagyot dobbant. 
Mrs. Jackins...Az egyetlen, aki jó volt hozzám...
Úgy érezte beszélnie kell a tanárnővel. Csak pár szót, amiből remélhetőleg Mrs. Jackins számára is kitűnik, hogy mennyire hálás neki a feltétlen, önzetlen törődésért. Eszébe jutott a két fánk és amikor felajánlotta hogy neki adja az egyik kis repülőt...Forró könnyek gyűltek a szemébe, de erőszakosan végig törölt az arcán, majd halkan kopogott az ablak üvegén és lábujjhegyre állt, hogy a tanárnő láthassa őt.
Mrs. Jackins megállt a kopogtatásra és hátra fordult. Megdöbbenve realizálta, hogy Jeremy van a szertárban. Körbe nézett, majd vissza sétált és benyitott.
- Te jó ég Jeremy...Miért nincs rajtad ing ? - képedt el.
- Mert össze véreztem...- válaszolta a fiú némi habozás után.
Az ő vérével...
- Miért futottál el ? És hol voltál egyáltalán ? Ugye nem sérültél meg ? - halmozta el aggódó kérdésekkel a fiút Mrs.Jackins.
- Én...jól vagyok tanárnő...- felelt halkan Jeremy szapora bólogatás kíséretében.
- Igazság szerint szólnom kellene Mr. Hyettnek, mert dühös rád és beszélni akar veled, de nem szólok, nem akarlak elárulni. Mit keresel itt, így fél meztelen ? És egyáltalán mi volt az a verekedés Clarkkal ? - kérdezte Mrs. Jackins.
- Leszámoltam vele és nem bántam meg hogy így tettem...- válaszolta Jeremy és szíve újból megtelt gyűlölettel, amikor Clarkra gondolt.
- Ez nem volt egy helyes döntés Jeremy. Az igazgató ki akart rúgni és egy speciális iskolába áthelyezni. Szerencsére meggyőztem hogy maradhass, persze ha szeretnél !
Soha ! Nem fogok itt maradni !
- Én nem akarok és nem is fogok többet ide járni ! - vágott a tanárnő szavába Jeremy és olyan határozott volt a hangja, hogy Mrs. Jackins is meglepődött, majd bizonytalanul bólintott.
- Rendben, akkor másik iskolába mész. De tudd, hogy kedvellek és szívemen viselem a sorsodat. Szeretném majd nyomon követni a jövődet és elkísérni téged Dr. White-hoz is. Akár a jövő héten, akár máskor...- Mrs. Jackins elmosolyodott és barátságosan Jeremy vállára tette a kezét.
Kedvel...Ezt még soha sem mondta nekem senki...Hálás vagyok...És köszönök mindent...
- Beszélek majd a szüleiddel. Minden rendben lesz...- ígérte Mrs. Jackins.
Tudom...Máris minden rendben van...
Jeremy szeme újra elhomályosult a könnyektől és hasonlót látott a fiatal tanárnő szemeiben is.
- Öltözz fel Jeremy és menj be órára ! - kérte a tanárnő és megköszörülte a torkát, hogy ne legyen fátyolos a hangja.
Jeremy bólintott.
Így lesz...Mert még valamit el kell ott intéznem...
A tanárnő kitárta Jeremy előtt az ajtót és megvárta míg a fiú a szekrényéhez sétál. 
- Ugye nem lesz több verekedés ? - kérdezte, mire a Jeremy csak a fejét rázta. Mrs. Jackins pedig elindult az egyik emeleti osztály terem felé. Jeremy hallgatózott és amikor hallotta hogy fent csukódik az ajtó, a saját terme felé vette az irányt.

- Tehát a rezgés szám függ...- Mrs. Kieds a táblán lévő ábrákra nézett.
- Nos mitől függ ? - kérdezte a gyerekeket.
Clark jelentkezett.
- Clark ? - nézett a szőke fiúra a Mrs. Kieds.
- Az anyag minőségétől. - felelte Clark készségesen.
- Jó a válasz. Ügyes vagy Clark. Apropó, ugye jól vagy ? - kérdezte Mrs. Kieds a fiú kissé megviselt ábrázatát nézve.
- Jól vagyok köszönöm. - felelte Clark.
- Nem hiszem el, hogy ilyenek ebben az iskolában megtörténhetnek. Mr. Hyett minden nagyvárosi, neveletlen jött-mentet felvesz ide, aztán ez az eredménye. Ez a Jeremy egy pokolfajzat, nagyon remélem az igazgató kirúgja innen ! Na akkor folytassuk, hol is tartottunk...- ült le Mrs. Kieds az íróasztalhoz.
Ekkor nyílt az ajtó és benyitott Jeremy. Halkan köszönt, amint belépett. Minden szempár rá szegeződött. Páran felröhögtek, de legtöbben nem értettek semmit és a szokatlan látvány, hogy a fiún nincs ing, letaglózta őket. Suttogás vonult végig a padok közt.
- Mi a szar, mi bajod van ember ? Hol a ruhád ?- döbbent le Mike nagy szemeket meresztve.
- Csend legyen ! - szólt közbe a tanárnő szigorúan.
- Még ide merted tolni a pofádat Connels ? - húzta fel a szemöldökét Clark és kicsit fel emelkedett a padjából.
- Azt mondtam, csendet ! - kiáltott ismét Mrs. Kieds, mire mindenki elcsendesült.
Jeremy lassan megállt a tanári asztal előtt.
- Elkéstél ! És miért nem öltöztél fel ? Hogy mersz így órára jönni ? Nem volt elég mára a verekedés ? - csattant fel Mrs. Kieds felháborodva.
Mrs. Kieds...Sosem kedvelt engem...
Jeremy végig nézett az osztályon. Az arcok, szemek mintha egyetlen nagy kérdőjellé álltak volna össze. Mintha azt kérdezték volna, mit keres még itt ?! És erre egyedül csak ő tudta a választ.
Gyűlöllek benneteket !
- Na ebből elég ! Fogalmam sincs, mit képzelsz magadról, de itt nem fogsz így viselkedni ! Most szépen kimész és megkeresed Mr. Hyettet az igazgatói irodában. Úgyis beszélni akar veled a reggel történtekről és remélem hogy megkapod a figyelmeztetésed. Kifelé ! - mutatott Mrs. Kieds az ajtóra.
Jeremy némán bólintott és sarkon fordulva szó nélkül kisétált a teremből.

Ítéletnap

Erőszak, durva nyelvezet!!! És az egyik kedvenc dalom...

- Nem beszélsz te mocsok ?! Majd én megmutatom neked ! - Clark eszét vesztette a dühtől és Jeremy némaságától. Őrült erővel vágott a fiú gyomrába. Jeremy hangtalanul felsóhajtott és összegörnyedve a padlóra esett.
Zúgolódás támadt a teremben.
- Clark ne csináld, ebből óriási botrány lesz ! - mondta egy fiú, de Clark csak felröhögött.
- Leszarom ! És leszarok mindenkit ! Vagy ti is akartok kapni ?! - nézett szét a teremben fenyegetően és látszott rajta hogy komolyan beszél. A diákok elcsendesültek és mindenki igyekezett elfoglalni magát. Úgy tettek mint az incidens előtt, egymással kezdtek beszélgetni, vagy tanultak. 
Jeremy eközben kinyitotta a szemét. Hallotta reménytelen lélegzetvételeit és érezte a padló hidegségét. Látta Clark arcát és gúnyos mosolyát, ami épp hogy csak súrolta őt. A szíve egyre hevesebben vert, a gyomrában fura mód nem érzett fájdalmat, csak ürességet, de a lelkében leírhatatlan harag tombolt.
Nem bírom tovább...
Clark már nem foglalkozott vele, laza léptekkel oda sétált Mary és barátnői padjához majd fennhangon magyarázott nekik valamit, amin a lányok kacagtak. Jeremy csendesen felállt és feszülten nézett körbe. Senki sem szólt hozzá, a pillantások elkerülték, vagy ha érintették is, undort és megvetést sugalltak. Az osztály lecsillapodott, percek alatt vissza tért a viszonylagos nyugalom, mindenki csinálta a dolgát.
Jeremy szemei kicsit kápráztak, léptei bizonytalanok voltak, de oda botorkált Clark mögé, aki ezt nem vette észre, amíg egyik lány el nem árulta.
- Clark nézd, itt van Connels...- suttogta gúnyos mosollyal.
Clark vigyorogva megfordult.
- Áh, hát nem volt elég ? Hát kell még ? - érdeklődött nevetve. Jeremy nem felelt. Egyesen Clark szemébe nézett.
- Na mi van mit bámulsz így te seggfej ? Meg sem tudsz szólalni ? - vonogatta a vállát Clark.
Rajta, mondd meg neki ! 
- Ne merj megütni többet ! - mondta ekkor Jeremy olyan elszántan, ahogy csak tudta. 
A hangja egyáltalán nem csuklott el, nem is remegett. Úgy érezte mintha nem ő, hanem valaki más mondaná a szavait. Nem félt, nem érzett a dühön kívül semmit. Tompa volt.
Clark megdöbbent, ahogy a többiek is a teremben. Tommy és Mike arcáról lehervadt a vigyor, Mary és barátnői pedig össze súgtak.
- Hogy mondtad ? Ne merjelek megütni ?! - Clark a kezdeti csodálkozás után szélesen elvigyorodott.
Jeremy felszegte a fejét, amit annyiszor kellett lehajtania a megalázottságtól.
- Igen...
És a hangja ismét csak erőteljesen csengett az osztályterem falai között.
- Miért, mit csinálsz ? Megversz ? Ha egy ujjal is hozzám érsz, Isten a tanúm, hogy kitaposom a beledet, te világ szégyene ! - Clark undorral mérte végig Jeremyt.
- Nem félek tőled ! - jelentette ki Jeremy és érezte, hogy hideg izzadtság jelenik meg a homlokán. De nem rettegett. Most az egyszer életében nem...
Sikerülni fog !
Clark közelebb ment Jeremyhez.
- Nem félsz ? Na, akkor gyere ! - és hirtelen mozdulattal ismét Jeremy gyomrába ütött. Jeremy nem számított erre. Lerogyott a padlóra és csak kapkodott levegő után.
Suttogásokat hallott.
Rólam beszélnek... 
- Még hogy nem félsz ! Hát röhögnöm kell ! Annyira szerencsétlen vagy, hogy egy kalap szart sem érsz ! Anyád, meg az apád, aki úgyszintén két szánni való balfék, inkább moziba mentek volna, mint sem hogy téged össze hoznak ! - mondta Clark megvetően. 
- Ezt megkaptad ! - röhögött valaki a feje felett.
Tévedtek, ha azt gondoljátok ezzel vége van...
- Jobban tennéd, ha elköltöznél a környékről is, mert nem vagy ide való. Vagy tudod mit, még jobb lenne ha megdöglenél, hidd el, kurva nagy szívességet tennél mindenkinek ! - tette még hozzá kegyetlen mosollyal Clark. Tommy és Mike hevesen bólogattak.
- Mindenki utál téged Connels ! - mondták szinte egyszerre.
Jeremy agyát elborította a düh éjfekete köde. Másodpercek alatt talpra állt és villám gyorsan Clark mellett termett, aki éppen folytatta a további beszélgetést a lányokkal. 
Úgy érzem, a testemet és az erőmet már nem én irányítom, hanem valami nagyobb dolog...A vak gyűlölet ?!
Hátulról megragadta Clarkot és maga felé fordította. A fiú nem készült fel, meglepettségében nem is tudott védekezni. Jeremy pedig amennyire csak erejéből telt szájba ütötte. Szinte hallotta a csontok halk, tompa reccsenését az ujjai alatt. Clarknak annyi ideje sem volt, hogy feleszméljen. Máris a falnak vágódott. 
Mindez olyan gyorsan történt, hogy az osztálytársak közül csak páran látták.
Jeremy a kezére pillantott. Az ökle lehorzsolódott, fájdalmasan lüktetett és véres volt. Fehér ingére is vércseppek csapódtak. 
Istenem...Mit tettem ?!
Clark szájából ömlött a vér. A fal mentén lecsúszva ült a padlóra és kezét véres szájára tapasztotta. Mary oda ugrott hozzá. A teremben pedig mintha megdermedt volna minden. A levegővételek, a mozdulatok. Az az egy pillanat. A diákok sokkot kaptak. 
Erre ugye nem számítottatok ? Nem hittétek volna, hogy ez az örök vesztes Jeremy Connels, egy nap szembe mer szállni Clark Gibsonnal ?!
- Te hülye vagy Connels ?! - förmedt rá Tommy, de nem mert közelebb menni Jeremyhez. A fiút nem érdekelte a sok kíváncsi tekintet és a szemekben csillogó kérdések. Még egyszer Clarkra nézett, majd kirohant a teremből, félre túrva az addigra már ott lábatlankodó másik osztályokból kiszivárgó tanulókat. 
Mrs. Jackins éppen akkor lépett be az épület ajtaján, arcán álmodozó mosollyal, mikor Jeremy elrohant mellette. 
- Jeremy ! Mindjárt becsengetnek, hova mész ? - kiáltott utána a tanárnő csodálkozva.
Úgy látszott a fiú egyáltalán nem hallotta, mert nem válaszolt, csak rohant, mint akit üldöznek. Kabátot sem vett. Feltépte az ajtót és keresztül szaladt az udvaron. 
- Jeremy, várj ! - kiáltott ismét Mrs. Jackins, de hasztalan, Jeremy addigra már messze járt.
Nem tudta miért, de ismét az erdőbe ment. Hideg és sűrű köd volt a fák között. A csupasz ágakon madarak húzták össze magukat fázva.
Minden olyan gyorsan történt. El sem hiszem, hogy meg mertem tenni. Fel sem fogtam még igazán !
Jeremy ahhoz a fához ment, aminek törzsénél előző nap elégette a rajzait. A papírok kihűlt hamvai ott voltak a fa tövében. Jeremy beletúrt a szürke porba és keserűen elmosolyodott.
Az egész életem...
A légzése nehéz volt, fájdalommal teli, de nem érzett semmilyen szánalmat Clark iránt. 
Csak azt tettem amit hetekkel, hónapokkal ezelőtt kellett volna. És megvédtem a szüleimet, ő rosszat mondott róluk. Megvédtem őket, hiszen ez a kötelességem.
Jeremy körbe pillantott az erdőben. Alig lehetett látni a tejfehér ködtől.
Utoljára jártam itt...Mert minden más lesz, nem jövök ide többet...
Eszébe jutottak életének apróbb momentumai. A zászló, a hazafiság és amikor az eskü szövegét tanulták. 
Ledobta vérfoltos ingét, majd a szívére tette a kezét és el kezdte magában mondani a himnuszt. 
Nem jutott el sokáig, annyi minden kavargott a fejében. 
Amit ma tettem hihetetlen...
A rajzaira gondolt, sok itt eltöltött órára, a fájdalmaira és mintha egy titkos, láthatatlan kéz ragadta volna meg hátulról, hirtelen világossá, egyértelművé vált minden. Nem találta a helyét, ide-oda rohangált az erdőben és gondolatban minden egyes ágtól, bokortól búcsút vett. A bőre gőzölgött a hidegben, de nem érezte hogy fázna. Sőt ideges forróság munkált benne. 
Elindult kifelé az erdőből.
Vissza kell térnem az iskolába, egy utolsó, egy végső leszámolás miatt !
Léptei a hideg ellenére is gyorsak és ütemesek voltak, biztosan vitték a célja felé.
Most vissza megyek és örökre lezárok mindent ! Már tudom mit kell tennem ! Azt akarják hogy beszéljek ?! Rendben, ma beszélni fogok...Mindent el mondok ! A tetteimmel !

5 fok, köd...

Molly Jackins zaklatottan ébredt és ült fel az ágyában. Hirtelen azt sem tudta milyen nap  van, majd miután az éjjeliszekrényen lévő naptárra pillantott és realizálta hogy január nyolcadika, hétköznap, szinte kipattant az ágyból.
- A csodába, el fogok késni ! - morgolódott és a fürdőszobába rohant. Kis idő múlva már frissen zuhanyozva, elegáns viseletben és frizurával, valamint a szokásos leheletnyi sminkjével ült a konyhában és ette a reggeli rutin reggelijét. Vajas pirítóst. Közben pedig futó pillantást vetett az előtte lévő röpdolgozatokra, amiknek a kijavítását tegnap elfelejtette. Vagyis inkább már nem volt hozzá ereje. Délelőtt Jeremyvel volt, elkísérte Dr. White-hoz, aztán még bement az iskolába és megtartotta az óráit, valamint a délutáni fakultációt is. Este pedig Tommal töltöttek el egy meghitt vacsorát, így a dolgozatok kijavítását elnapolta. 
- Talán majd ma...- sóhajtotta gondterhelten és újra beleharapott pirítósába, majd lerakta a tányérra. Olyan fura íze volt, egyáltalán nem megszokott. És már napok óta így érzett, alig bírta le erőltetni a torkán a pirítóst. Sőt, a kedvenc gyümölcs teájától is egyfolytában émelygett.
- Ez nem lehet ! - mondta hangosan, ahogy valami sejtelem féle kúszott az agyába.
Hitetlenkedve rázta a fejét, majd a konyha pulton heverő táskájába nyúlt és kiemelte onnan a noteszét. Hátra lapozott párat és számolt, majd újra kezdte, aztán újra. És arca a döbbenettől lett sápadt.
- Nem...lehetetlen...- ismételgette és remegő kézzel emelte fel a telefon kagylót, hogy felhívja a férje munkahelyét. Gyorsan tárcsázott és ragyogó mosoly ömlött szét az arcán, mikor a férfi vette fel a telefont.
- Oh, Tom de jó hogy elértelek ! Nem...semmi baj nincs...ellenkezőleg...Tom mondanom kell valamit...drágám, én úgy gondolom kisbabát várok...
És boldog könnyek csordultak ki a szeméből.
A reggel homálya ugyanolyan nyomasztó volt mint minden egyes nap. Jeremy Connels a szokott időben kelt, zuhanyzott, mosott fogat és kezdett felöltözni. Anyja kora reggel elrohant dolgozni, apja sem volt már otthon. Így teljesen egyedül volt a házban.
Ma kell leszámolnom velük ! Ma kell minden sérelmemet megbosszulnom rajtuk ! 
Az ég sötét és ködös volt, időbe telt, míg Jeremy az ablakon keresztül észre vette a halványan csillogó napot a felhők sűrűjében.Mindennek a vége...Vagy egy új kezdet ?!
Fekete nadrágja még az öngyilkossági kísérlete nyomait viselte, el volt szakadva. Jeremy tehát megszegve az iskolai házirendet, a tegnapi farmerját vette fel. Próbált nyugodt maradni, de gyomra idegesen rándult össze, valahányszor csak az iskolára gondolt.
Erősnek kell lennem ! Most nagyon erősnek ! 
A konyha asztalon egy cetli várta, amit az apja írt és ami alaposan meglepte a fiút. A papíron mindössze egy sor szerepelt.
Jeremy ! Nagyon hideg van ma, öltözz melegen !
A fiú nem tudta mire vélni ezt, hiszen apját eddig egyáltalán nem érdekelte hogy mennyire öltözik melegen reggelente. A szíve heves dobogásba kezdett, ahogy többször átfutotta a gyűrött kis cetlit.
Apa gondolt rám...Jól esett neki ez az apró kis törődés is.
Felvette a cipőjét, kabátját és hátára kapta a táskáját. Aztán valami ösztöntől vezérelve megállt a ház ajtajában és útja egyenesen apja dolgozó szobájába vezetett. Tudta, hogy a legutóbbi tettei után tilos volt neki oda belépnie, de nem tétovázva meg sem állt az íróasztalig. Szeme azon a fiókon függött, amiben karácsony napján felfedezte apja pisztolyát. Ujjai a fiókot érintették, bár nem volt a zárban a kulcs, de Jeremy bízott abban, hogy nincs bezárva.
Istenem, add hogy nyitva legyen !
Majd hirtelen kihúzta és a szíve a torkáig ugrott, mikor szeme elé került a már látott fekete doboz. Jeremy elmosolyodott. Mint egy jó ismerőst üdvözölte a dobozt, majd kinyitotta és kezébe fogta a fegyvert. Még mindig ijesztően súlyos és hideg volt. Felemelte és a függöny felé célzott vele, persze nem húzta meg a ravaszt, csak próbálgatta milyen érzés lehet vele lőni. Izgatott reszketések futottak végig a testén. A fiókban ott hevertek a töltények is, mintha arra vártak volna, hogy Jeremy észre vegye őket. A fiú bele markolt a sárga karton dobozba és kivett onnan pár lőszert. Rutintalanul vizsgálgatta a pisztolyt és bele telt néhány percbe, míg rájött hogyan kell megtölteni. Megtöltve a Magnum még nehezebb lett, de Jeremy nem tétovázott kabátjába rejtette és az üres dobozt vissza rakta a fiókba. Miután elrendezett mindent, kilépett apja dolgozó szobájából és elindult az iskolába.
Tényleg szokatlanul hideg volt aznap reggel, ráadásul fegyver húzta a zsebét és megnehezített minden lépését. De csak ment előre leszegett fejjel, közben magát erősítette lelkiekben.
Készülj fel a rád váró feladatra ! Ez az a nap, ami mindent végleg megváltoztat ! Ma délelőtt mindenki megtudja ki az a Jeremy Connels...
Az iskola közelébe érve homloka izzadni kezdett és ismét erőt vett rajta az ideges remegés. Megállt és nem mert bemenni, csak az udvar kerítésén keresztül bámult a semmibe. Hányszor, de hányszor állt ugyanilyen szorongva ezelőtt a kerítés előtt az előtte álló hosszú és megaláztatásoktól nehéz naptól rettegve.
Nem lehetsz ilyen gyáva ! Ma nem ! 
Szédülni kezdett, ezért leült az iskola kőkerítésének párkányára és nagyokat lélegzett a hűvös levegőből.. 
Be kell menned oda ! Ha nem teszed meg, minden a régi marad ! 
Jeremy megmarkolta a zsebében lévő Magnumot és úgy szorította hogy már fájt a keze. Majd legyőzte félelemmel keveredett kételyeit és elindult az udvarra. Gyorsan átvágott a kihalt udvari padok között és rövidesen az iskola folyosóján találta magát. 
Órák előtt nagy volt az élet. Az iskola rádióból szólt a zene, a gyerekek a folyosón zajongtak, beszélgettek. Jeremy megállt a szekrényénél és rezignált arccal kinyitotta. A kabátot a fegyverrel együtt behelyezte, majd tovább indult. Minden a szokásos volt, a zaj, a káosz, termek ajtajai nyitódtak, záródtak. Jeremy osztályterme felé igyekezett, látta maga előtt a fehér ajtót és az osztály társait. A szíve sokszorosára gyorsult és elgyengültek a lábai. Megtörölte izzadt homlokát és dacosan össze szorított szájjal belépett a terembe. Az osztály azon a napon is a megszokott hangulatban várta a tanítás kezdetét. Kiabáltak, krétával, papírokkal dobálóztak. Rá sem néztek Jeremyre, aki ezt kihasználva a padjához ment, lerakta a táskáját és leült. Leheletnyi megkönnyebbülés áradt szét az ereiben.
Clark Gibson most is a táblánál állt és nem is sok időbe telt, míg észre vette Jeremyt. Gúnyos nézése és fölényes járása sejtette, hogy most is készül valamire. 
- Hé Connels, te hülye kis buzi ! - mondta hangosan nevetve és három fiúra nézett, akik nem messze álltak tőle és szintén nevetni kezdtek.
Jeremy felnézett, de nem szólt semmit.
Clark, Tommy és Mike mindeközben már előtte is termettek.
- Hol voltál tegnap ? - kérdezte számon kérően Clark.
- Orvosnál. - válaszolta halkan Jeremy.
- Ó, csak nem fáj valamid ? - kérdezte nyávogva egy fiú pár paddal arrébb, mire Clark, Tommy és Mike felnevettek.
- Szerintem baja van a dákójával és azért ment orvoshoz ! - ordította közbe Tommy.
Clark szeme gonoszul villant és oda hajolt Jeremyhez.
- Aztán mégis miért baj az, ha nem működik ? Pisáláson kívül úgy sem fogod másra használni. Mit gondolsz, kellesz valakinek te selejt ?! 
Légy nyugodt...
- De tényleg ez az ábra Connels ? Így volt ? Megnézte a doktor néni a kukacodat ? - folytatta Clark a gúnyolódást és szemlátomást nagyon jól szórakozott.
Átkozott...Átkozott Clark...
Jeremy a homokára csúsztatta a kezét,  érezte, hogy halántéka lüktetett az izgalomtól.
- Na mondd már, megnézte vagy sem ? - hajolt még közelebb Clark.
Jeremy hallotta, ahogy lélegzik és hallotta ahogy a Mike és Tommy nevetnek mellette. Arca vérvörös volt a vissza fojtott indulattól, de mégsem szólalt meg. 
- Beszélj már te köcsög ! - rivallt rá dühösen Clark és megragadta Jeremy ingét. Hirtelen fojtogató csend lett, mindenki elnémult, kíváncsi szempárok szegeződtek Clarkra és Jeremyre. Clark erős mozdulattal felrángatta Jeremyt a padból és farkas szemet nézett vele. A csendben csak Jeremy zihálását lehetett hallani, ahogy kétségbe esetten levegőért kapkodott. A másodpercek mintha megfagytak volna. Az izgalom cikázott, vibrált a levegőben.

Égjetek !

Köszönöm szépen a kommentet :)
Mrs. Jackins kocsija megállt a Connels ház előtt. 
- Megérkeztünk ! - mondta és leállította a motort. Nyugtalanító csend lett az autóban.
- Ha akarod elvihetlek az iskolába is, de szerintem inkább pihennél ma...- törte meg a némaságot a nő.
Iskola ?! Csak azt ne !
Jeremy nem válaszolt, szó nélkül kinyitotta az autó ajtaját és kilépett a járműből.
- Köszönök mindent. - mondta még halkan.
Valóban csak hálás lehetek Mrs. Jackins-nek...
A tanárnő elmosolyodott.
- Nincs mit ! Ha szeretnéd, jövő héten is elkísérlek. - ajánlotta.
- Köszönöm...- Jeremyt melegség járta át. Bólintott és elindult a ház irányába.
- Ez ami most veled történik, csak egy rossz periódus, te még olyan fiatal vagy Jeremy ! Ha valamit elrontasz, rosszul teszel, még egyáltalán nem késő ! Kitörölheted és kezdheted újra ! Amikor csak akarod...Ezt ne feledd ! - szólt utána Mrs. Jackins.
Jeremy vissza fordult és látta, hogy a tanárnő szemeiben az őszinte megértés csillogott.
A fiú meg sem tudott szólalni a meglepettségtől, tétován, némán állt, pedig úgy szeretett volna mondani valamit. Úgy vélte, nem a Dr. White-al eltöltött percek, a kierőltetett vallomás segíthet neki, hanem Mrs. Jackins szavai. 
- Holnap találkozunk ! - intett még a tanárnő és elindította az autóját. Jeremy megvárta, míg a jármű eltűnik a kihalt, külvárosi úton, majd benyitott az udvarukra. Lassan sétált végig a járdán, miközben agyában egyre csak keringtek a gondolatok. 
Új kezdet...Ha én akarom...És persze hogy akarom ! Elegem van az osztálytársaimból, apa és anya folytonos veszekedéséből és ebből az egészből ! Kitörölni és újra kezdeni...Igen, mindent újra fogok kezdeni ! Lezárom a múltat, ezt a sötét korszakot és mindenkit megdöbbentek azzal amit teszek !
Jeremy eleget szenvedett és tudta néha saját maga miatt, a félénksége és kishitűsége miatt. Hogy nem mert vissza vágni Clarknak, nem mert kiállni saját maga mellett. De úgy érezte, valami megváltozott, erőt adott hirtelen.
Be fogok lépni egy sokkal szebb, sokkal jobb életbe, ahol tiszta lappal kezdhetek majd mindent !
Egész nap ezek a gondolatok foglalkoztatták Jeremyt. Nem csinált semmit, csak feküdt a szobájában az ágyon és tervezgetett. És agyában lassan kirajzolódtak a jövő homályos képkockái.
Anyja délután jött meg a munkából, de még mindig haragudhatott rá, mert nem is köszönt, semmit sem kérdezett, azon nyomban neki állt dolgozni. Jeremy is hozzá fogott a tanulásnak, ült a szobájában és egyik tankönyvéből próbált tanulni. De nem tudott. Nem ment, idegesítette a tudat hogy holnap ismét felvirrad egy nap és minden kezdődik előről, újra szenvednie kell. Nem találta a helyét, szeretett volna elmenni az erdőbe és egyre csak Mrs. Jackins szavai visszhangoztak a fejében. Új életet kezdeni ! Félelmetesen és egyben gyönyörűen hangzott !
- Tanulsz ? - lépett be a szobájába hirtelen az anyja és mogorván szegezte tekintetét a fiúra.
- Igen. - felelte Jeremy és a könyv mögé rejtette az arcát, hogy anyja ne tudjon a szemébe nézni.
- Na eredj, fürödj meg, egy frissitő fürdő nem fog megártani, talán jobban fog majd az agyad. Rossz rád nézni olyan álmatag a képed. - morgott Mrs. Connels, Jeremy letette a könyvét és a fürdőszoba felé indult. 
Anya szándékosan csinálja ezt velem, szét akarja rombolni azt amit felépítettem ma...De nem fog neki sikerülni ! 
Anyja a szemével követte, amint benyitott a fürdőhelyiségbe.
- Engedj magadnak vizet ! - vetette még oda, majd a földszintre ment.
Jeremynek a rajzai jutottak eszébe és az új élet ígérete. Vissza ment a szobájába, kezébe kapta rajzait az asztalról és kimászott az ablakon. Nem érdekelte hogy mit szól majd az anyja, ha felfedezi hogy nincs otthon, lábai elszántan vitték az erdő fele.
A rengeteg a szokott csendjében fogadta. Halk madárcsicsergés, a fák lombjának suttogása hallatszott csak és a távoli autó út tompa zaja. Jeremy ahhoz a fához ment, ahol mindig a legnagyobb biztonságban érezte magát. 
Felhagyok a rajzolással. Abba hagyom, mert már új ember leszek. Újjászületek !
Elnézte a rajzait, színes körök, csíkok, értelmetlen ábrák, pálcika emberek. Élete pillanatai...Ezek voltak néhány percének, órájának, napjának megjelenítői. Mennyire óvta, védte a rajzokat, nem akarta hogy bárki lássa bármelyiket is. Most pedig életében először gondolt arra, hogy meg kell semmisíteni mindet.
Igen, ha nem teszem meg, a múlt újra meg újra kísérteni fog ! 

Szeme végig szaladt a papírokon. Mennyi bánat, könny, keserűség lakott a rajzlapokon. Ami mások számára érthetetlen összevisszaság, neki ez volt az egész zavart, zűrös tinédzser kora, a saját világa. És ezeket most mind ketté tépi...
Jeremynek nem volt más választása, tudta hogy ezt kell cselekednie. Az avarban rátalált egy félig kiürült gyufás dobozra, mintha az égiek is a segítségére akartak volna lenni terve megvalósításában. Kezébe vette a dobozt és elmosolyodott. A tettvágy hajtotta. Kezei remegve nyitották ki a dobozt és kapták onnan elő a gyufa szálakat. 
Most egyszerre megszabadulok az összes szenvedésemtől !
A rajzokat egy kisebb kupacba rakta és szelíd, megbékélt pillantásával kísérte. Izzadt a keze, amikor a gyufát meggyújtotta.
Az új kezdetért...

A narancsos láng felizzott és halkan sercegve kapott erőre, amikor Jeremy az égő gyufát a rajzlapokra dobta. A papírok égni kezdtek és felcsaptak a tűz csóvák. Jeremy rezzenéstelen arccal figyelte az egyre magasabbra merészkedő lángnyelveket. Sok érzés szabadult fel benne, ahogy nézte a papíron lévő ábrák pusztulását. Szavak cikáztak az agyában. Szavak, amik mindent beárnyékolva állandóan jelen voltak az életében, amiket soha nem bírt elfelejteni. 
Problémák...
Izgalom...
Köd...
Homály...
Kirekesztettség...
Kétségbeesés...

Magány...

Félelem...
Minden, ami a rajzokon szerepelt és ami fájdalommal töltötte el. Jeremynek melege lett, ledobta a pulóverét, majd hirtelen a pólóját is és csupasz felsőtesttel állt az egyre elhatalmasodó tűz előtt. Kezét felemelte és felnézett a sötétedő égboltra. Keservesen felsírt.
Legyen ez az utolsó alkalom hogy sírjak ! Soha többet ! 
Már csak a zokogás rázta, de nem jött könny a szeméből. Már olyan sokat sírt, hogy talán elapadtak a könnyei...
Rideg arckifejezéssel nézett rajzainak megsemmisülésére, majd füstölgő poraira. 
Még egy feladata volt. A legnagyobb és legrémisztőbb...Leszámolni az osztály társaival. Ha sikerül, akkor megnyílik előtte az új kezdet kapuja ! És minden jó lesz. És gyönyörű dolgok jönnek...
Jeremy szemében erős fény villant, a szemei tágra nyíltak. 
Sikerülni fog !